Mi az: hosszú, széles, lapos, és a kombi változata sokkal jobban néz ki, mint a szedán? Persze, hogy a Volvo V90! Az S90 kombiban. Elég egy pillantást vetni a két modellre, és rögtön szembeötlik, hogy a puttonyosnak harmonikusabbak a vonalai. Szebb összképet ad, minden része úgy jó, ahogy van, míg az S90-nek valami nincs rendben a hátuljával. Egy képen látva őket egyenesen olyan benyomást keltenek, mintha előbb a kombit alkották volna meg, és abból farigcsálták volna a négyajtós változatot.
De önmagában az is becsülendő, ha egy gyártó manapság veszi a bátorságot ahhoz, hogy ebben a méretosztályban lépjen piacra egy új kombival. Persze, a Volvónak volt pár méretes kombi modellje még a kockakorszakban (940, 960), de az még nem ok arra, hogy pont most kezdjenek nosztalgiázni, amikor az SUV-k virágkorát éljük. Tudják ezt ők is nagyon jól, hiszen a műfaj egyik élharcosa pont egy Volvo, az XC90.
Na persze, a mai V90 gyönyörű, míg a régi 900-asokat nem igazán lehetett ilyen jelzővel illetni. Ők inkább hasonlítottak egy ültetett pompakocsira, mintsem egy jóvágású kombira (amúgy tényleg készült belőlük pompakocsi, sőt, mentőautó is).
De akár jól néztek ki, akár nem, már kereken húsz éve beadták a kulcsot, szedán és kombi változatban egyaránt. Nagy limuzinként színre lépett az S80 és be is jött a vásárlóknak, nagy kombi műfajban megelégedtek a V70-essel, aki pedig nagyobb bódéra vágyott, annak ott volt az XC90. Ráadásul nem kis népszerűséggel, mindvégig, kitartóan állta a sarat, hosszabban, mint azt bárki gondolta volna. Kisebb ráncfelvarrásokkal tulajdonképpen kétszer annyi ideig húzta, mint a riválisai, míg tavaly végre meg nem érkezett az új modell, ami szintén remekül sikerült! Nagyon ideje volt már, mert - szükségtelen mondani - az a piac pörög igazán, az SUV-k világa. Kicsi, nagy vagy közepes, mindegyik baromi népszerű. És pont emiatt aggódok a V90-ért… Mert manapság, ha valaki egy kicsit is nagyobbra vágyik egy középkategóriás autónál, az nagyon hamar a közepes vagy a nagy SUV-k szegmensében találja magát. Az a divat, nem a kombi. Pedig…
Nagyszerű érzés a V90-ben ülni! Akár a bal egyen, akár máshol, mindenhol felemelő érzés. Fontos, hogy hátul középen sem büntetés az utazás. Na persze, nem annyira kényelmes, mint a két szélső helyen, vagy akár az XC90 azonos pozíciójában, de nem kell púpra ülnünk, és manapság, az agyonformázott hátsó ülések korában ez is nagy dolog. Az ülőlapokat viszont simán szabhatták volna pár centivel hosszabbra is, és a hátsó ajtók is elég rövidek. A vaskos kardánalagúttal nem illik kötekedni, az egy afféle adottság. A kasztni merevsége errefelé fontos szempont, ezt nem engedik el egykönnyen. Merev is, de ez ekkora tengelytávnál vagy a padlólemez domborítását igényli, vagy nagy súlytöbblettel jár. Hát persze, hogy inkább domborítottak, úgyis van egy másik fontos dolog is a Volvónál, amely szintén kardánalagutat igényel, ez pedig konkrétan a kardántengely. Nem azért, mert hátsókerekesek az autóik, hanem mert gyakori az összkerekes példány.
Tesztautónk is AWD kivitel volt, D5-ös motorral, azaz, a kétliteres dízel legerősebb, 235 lovas változatával. Igen, ez csak négyhengeres, ahogy ma már minden motor az a Volvo kínálatában. Ez van, sokhengeresség meg nincs. Ebbe sajnos bele kell törődnünk a downsizing szellemében. Legalábbis a Volvo (már) ebben a szegmensben is rálépett erre az útra, nem úgy a konkurens német márkák, ahol azért még bőven akad hathengeres, de 8, 10, 12 hengeres motorok is vannak még a kínálatukban. Viszont itt kapunk cserébe barátságos márkaimázst, így legalább mindenki szeret, amit az említett konkurencia autóiban ülve nem feltétlenül érezhetünk. Ezzel az emblémával valahogy nem ellenszenves a luxus, hiszen aki Volvót vezet, az rossz ember nem lehet. Valami ilyesmi van az emberek arcára írva, a csodálattal együtt. Nem engem csodálnak, hanem az autót, amivel teljesen együtt tudok érezni.
Na, de vissza a D5-ös motorhoz! A 235 lóerő és a 480 Nm-es nyomaték persze kellő húzóerőt biztosít, a 100-as sprint alig több mint 7 másodperc. Ezzel nem lehet kötekedni, akkor sem, ha az imént említett versenytársak hathengeres dízeljei másfél másodpercet rávernek. Az erőt ebben is érezni, és bár egy kicsit durván, de azt nem lehet mondani, hogy késve érkezik a hátbavágás. Bizony, itt alig van turbólyuk, a Volvo saját találmánya, a Power Pulse gondoskodik a kellemetlenség eltüntetéséről. Röviden arról van szó, hogy egy tartályban sűrített levegőt tárolnak, amely közepesnél nagyobb gázadásra azonnal rászabadul a turbófeltöltő turbinájára, így nem kell kivárni, míg az felpörög. A kis tartályban pedig hamar újra előáll a magasnyomás, így az megint készen áll az akcióra. Egyszerű és nagyszerű. Az eredmény is az.
A nyolcfokozatú automataváltó jól teszi a dolgát. Egy kicsit lassabb, mint a mai mezőny legjobbjai, viszont olyan simán kapcsol, hogy azt csak a fordulatszámmérő mutatóján venni észre. Már ha épp van a ilyen a kormány mögötti kijelzőn, annak ugyanis nem csak az ábrázata, hanem a tartalma is változtatható, és valamelyik verzión nincs fordulatszámmérő.
A középkonzolon álló tablet főképernyője is testre szabható, és mi tagadás, ez bizony nagyon jól jön. Mert nagyjából ez az egyetlen olyan felület a bonyolult menürendszerben, amelyen mindig egy pillanat alatt megtaláljuk a dolgokat. Mármint azt a négy-öt funkciót, amit kitelepíthetünk ide. A többi bent bújik valahol az oldalra húzással elérhető lapokon. Egy parkolóban várakozva persze minden egyszerűnek tűnik, de vezetés közben már sokkal nehezebb felkutatni azt, amire épp szükség van. És az az igazság, hogy ezen egyheti megszokás sem sokat segít, ráadásul a legtöbb megérintendő felület túl kicsi ahhoz, hogy mozgó autóban külön koncentráció nélkül ne bökjünk mellé.
A BMW és a Mercedes megoldása jelenleg használhatóbb. Persze még mindig jobb így, mintha az a szörnyen sok funkció mind kint csücsülne a műszerfalon egy-egy gomb formájában. Mert akkor úgy nézne ki a műszerfal, mint egy keverőpult vagy egy pilótafülke. Helyette letisztult és lenyűgöző interiőrt kapunk, minden ugyanolyan, mint az XC90-ben, csak az egész laposabb.
Azon kevés autóbelsők egyike ez, amelyikben átkozottul jól mutat a valódi fa most, 2017-ben is, amikor már rég kiment a divatból. Legalábbis sokak szerint. Tényleg ódivatú lenne? Nos, azt gondolom, hogy csak körül kell nézni ebben az autóban, és könnyen beláthatjuk, hogy nem feltétlenül gáz a fabetét. Sőt… Persze, nem mindegy, hogyan. Így, matt kivitelben, ízléses alumínium dekorelemekkel körülvéve, középen egy nagy tablettel, a szélvédő tövében egy kis kör alakú hangszóróval mesteri az egész. Keverednek a modern és a múltidéző motívumok, melyek így megismételhetetlen hangulatot teremtenek.
A Bowers & Wilkins nevével fémjelzett hangtechnika továbbra is kivételesen szépen szól, huszon'X'milliós autók viszonylatában is kiemelkedő a hangzás tere és részletezettsége. Az utastér zajszigetelése is kitűnő, így nem is kell feltekerni a volumét, hogy megtapasztaljuk, milyen minőségi zene van az autóban. Hát még ha felcsavarjuk… - akkor lenyűgöző tud lenni! Meg is feledkezünk arról, hogy csak egy kétezres, négyhengeres kerreg az elejében, ami egy hatalmas, összkerekes, automataváltós autót mozgat. Mert egész jól és észrevétlenül teszi, és még jól is fogyaszt. 7,5 liter alá mondjuk nem szívesen adja, de ez részemről nem is elvárás. Akkor sem, ha tudom jól, hogy van néhány összkerekes dízel nagyfiú a versenytársak között, akiket el lehet tartani 7 literrel is. Na de foglalkozzon vele az, akit ez érdekel. Engem ugyan nem, az csak egy szakmai ártalom, hogy egyáltalán ismerem a többiek étvágyát. Azt hiszem, bárki boldog lehet 8 literes átlagfogyasztással egy ilyen szépség kulcsával a zsebében. Nálam 7,5 és 8,5 liter között mozgott a tesztautó fogyasztása, felerészben városban.
Van egy apróság, amit így a negyedik 90-es (S90, V90, XC90) Volvo után sem tudtam megszokni, ez pedig az első ülőlapok furcsa domborulata felső comb tájékon. Látni nem lehet, csak érezni, és az az érdekes, hogy nem kényelmetlen, csak elsőre tűnik annak. De minden nap. Minden beülésnél arról tudósít az agyam, hogy ráültem valamire, mondjuk egy kabát ujjára. Pedig nem. Aztán tíz másodpercen belül már el is felejtem, hogy ott van. De mi? Na, ezt nem tudom. Valami a párnázás alatt, olyan, mintha ott húzódna egy kereszttartó heveder az ülés vázában.
Amúgy az ülőlap hossza állítható, ráadásul a mobil párnácska előrenyúlva kiszélesedik, így egy amolyan férfiasan komfortos terpeszben ülve is jó alátámasztást ad. Oldalirányba már kevésbé határozott a párnák tartása, de lévén, hogy nem egy kanyarvirtuózról van szó, ez talán még épp elég is így. Azt mondtam, hogy nem kanyarvirtuóz, de persze az útfekvés ennek ellenére is kifogástalan. Sőt, mivel nincs túlfeszítve a rugózás, toldozott-foltozott aszfalton is jó a V90 kanyarstabilitása. Elég sokáig feszíthető a húr, de érezni rajta, hogy nem erre termett.
Ez egy nagy, kényelmes és biztonságos kombi. Naná, hogy biztonságos, hiszen Volvo – mondják a legtöbben még mindig. Mert a márkaimázs máig ezt diktálja, a Volvo és a biztonságos autó neve talán örökre összeforrott. És nincs is ebben hiba, mert ha Volvo, akkor az mindenképpen biztonságos autó, csak fordítva nem feltétlenül igaz az állítás: mert ha nagyon biztonságos autót szeretnénk, akkor nem csak a Volvo jöhet szóba. Nyilvánvalóan a többi prémium gyártó legtöbb modellje is a csúcson van e szempontból, sőt, a nem prémiumok is nagyon szép eredményeket produkálnak a törésteszteken.
A különbség manapság már nem is ebben, hanem a vezetéssegédekben keresendő, és azoknak sem annyira a létében / nem létében, hanem sokkal inkább a működésükben. Mert nagyon sok autóban találunk már sávelhagyásra figyelmeztetőt, holttér-figyelőt, adaptív tempomatot, és még sorolhatnám, de nem mindegy, hogyan működnek ezek a berendezések. Nagyon nem! Egy túl ideges vagy sokat tévesztő asszisztens annyira idegesítő tud lenni, hogy inkább kikapcsolja az ember. És ez igaz lehet akár egy állandóan feleslegesen csivitelő parkolóradarra, vagy keresztirányú forgalomra figyelmeztető berendezésre is, ami az őrületbe tud kergetni az örökös ijesztgetéssel.
Nos, a V90 asszisztenseivel az a helyzet, hogy mindegyik tökéletes. Nagyon sokan van belőlük, és nagyon gondosan hangolták a szenzoraikat illetve a vezérlőprogramjaikat.
De jó néhány esetben mindnél nagyobbra értékeltem az összkerékhajtást. Mindenki ismeri az érzést, amikor beláthatatlan kereszteződésekben kell "menjek vagy ne menjek" típusú döntést hozni, illetve inkább megtippelni, hogy jönnek-e a felsőbbrendű úton. Aztán van, mikor úgy érzed, hogy nem kellett volna kijönni, és az egyetlen dolog amit tehetsz, hogy tiplizel, ahogy bírsz. De csúszik az út, mert vizes, poros, kavicsfelhordásos, sárfelhordásos, latyakos vagy ezek tetszőleges kombinációja. Ráadásul még emelkedik is. Na, ez az egyik tipikus helyzet, amikor nem elég, ha jó a húzóerő, hanem valahogy át is kéne adni az útra azt a sok lovat. Például erre való az összkerékhajtás. Persze, hogy rendelhető a V90-hez is, és remekül is működik.
Meg bizonyára szeretik is a márka ügyfelei, hiszen az árlistán sorakozó változatoknak több mint a fele AWD. Ráadásul, azok általában még nagyobb árelőnnyel bírnak a német konkurencia modelljeihez képest, mint az fronthajtású kivitelek, pedig azoknál is van cirka 1-2 millió. Na persze, arányát nézve nem olyan eget rengető ez, ha 23 milliós autóról beszélünk, de van annyi, hogy számíthasson. Tesztautónk ára ennyi, alapára pedig 18,1 millió forint (D5 AWD Inscription). Ez egyébként majdnem a legmagasabb ár, ahonnan indulhatunk, csak a 320 lovas T6-osnál illetve a 407 lovas T8-asnál (plug in hibrid) találunk csípősebb indulóárakat a listán.
Utóirat: az eddigiekből kimaradt, de mivel kombiról beszélünk, nem hagyhatjuk említés nélkül a csomagtartót. Nos, 560 literes alap térfogatával nem tartozik a kategória élvonalába, de komoly panaszra nem adhat okot a mérete. A kivitelezése pedig illeszkedik egy húszmilliós autó színvonalához, hiszen önállóan mozgó csomagtér-roló, láblendítésre nyíló-záródó ajtó, gombnyomásra előrebukó üléstámlák, igényes kárpitozás és rögzítési megoldások egész serege várja a poggyászokat.
teszt és fotó: Bancsi Gábor
2017. május 8. 23:40