A Mini mindig különleges. Akkor van helyén a márka-imázs, ha ezt az állapotot fenn tudják tartani. Szerintem. És ez nagyjából sikerül is, hiszen minden modellvariáns menő, egyedi és stílsusos. Persze az igazán mutatós végeredményhez itt is kell egy drága felni meg még néhány feláras klikkelés a konfigurátorban, de kevés olyan autó van a piacon - ha van egyáltalán -, amire ez ne lenne igaz.
A teljesen alap tehát nem pálya, de ezzel nem mondtam újat. Na és azzal, hogy hatféle karosszéria-kivitel létezik Miniből? Lefogadom, hogy ezzel sokaknak igen. Van ötajtós, háromajtós, Paceman, Clubman, Countryman, valamint Cabrio. És kétség nem férhet hozzá, hogy ez utóbbi a legizgalmasabb változat. Egyúttal a leglányosabb is, különösen ezzel a türkizkék fényezéssel, amely Caribbean Aqua fantázianéven fut a színek rovatban. A 231 lovas JCW változat mondjuk sötétzöld (azaz British Racing Green) fényezéssel egyértelműen fiúsabb, de pirosban is nagyon ütős. A korábbi teszt alapján túlzás nélkül mondhatom, hogy kellően férfiasnak találtam, a legizmosabb kétezres turbó igazi vadállatot varázsol a kis brit (illetve német) cukorfalatból.
Mini Cabriónk elejében azonban egészen más gép dolgozott. Ez is turbós benzines, de 1,5-ös. Itt ez az alapmotor, amely háromhengeres létére kulturáltan jár, nem rezgős, és a hangja is egész jó. Persze kihallani az erre a hengerszámra jellemző berregést, de az összhatás egyáltalán nem rossz. Sőt, a kipufogó időnként még vissza is durrog a váltásoknál vagy hirtelen gázelvételnél.
Itt cirka százzal kevesebb ló rúg, mint a JCW kétezres turbójában, de még így is van 136. Nyomatékból sincs meg az a 320 Nm, ami a John Cooperben munkálkodik, de az a 230 Nm is nagyon meggyőző, amit a kis 1,5-ös tud, ráadásul már 1250-es fordulattól adja. Azaz gyakorlatilag nagy gázzal történő indulásnál szinte azonnal. Nincs is semmi baj a gyorsulással, a Mini Cabrio az alapmotorral is nagyon jól húz (8,6 mp a 0-100 km/órás adat). Nem tűnik el számottevő húzóerő az automataváltóban sem, pedig ez nem a „nagy” Minikből és a BMW-kből ismerős nyolcfokozatú ZF szerkezet, hanem egy hatgangos, ami egyébként a JCW-ben is dolgozott. Ráadásul nagyon jól, és itt sincs semmi kifogásolható a munkájában. A választókarja mai viszonylatban egy kicsit ormótlan és ódivatú, de a lényeg, hogy a szerkezet produkciója remek. Jókor vált és gyorsan, ez lefelé és felfelé is igaz. Nagyon nagyra becsülendő, hogy programja nem csak az idegeskedő, pörgetős stílust ismeri, hanem a nyomatékból való autózást is. Mindkettőre szükség lehet, de mindkettőre csak a maga idejében, a megfelelő szituációban.
És amikor épp nem akarunk intenzíven gyorsítani, akkor miért ne lehetne jó alacsony fordulaton elváltogatni a fokozatokat? Pláne egy ilyen nyomatékos motornál, ami nem sokkal ezres fordulat fölött is ontja a Newtonmétereket. Ha ezt az oldalát szeretnénk felerősíteni a váltóprogramnak, akkor egyszerűen „Green” menetmódba kell kapcsolni a váltókar körüli koronggal. Ilyenkor csak közepesnél nagyobb gázadásra kapcsol vissza a váltó, addig szépen használja a motor alcsony fordulaton is bőséges erejét. Ilyenkor akár 1200-1300-as fordulaton is gyorsít. Nagyon helyes, erre való az a sok nyomaték ott lent. Emellett gázelvételre vitorlázik, és megállásnál leállítgatja a motort is, ha Green módban megyünk.
Ez az egész pedig ugyebár a gazdaságosabb üzem elérése érdekében törnik, de sajnos nálam városban még így sem volt annyira alacsony a fogyasztás, amennyire egy 1,5-ös kisautótól manapság sokan elvárjuk. Legalább 8, de inkább 9 litert kért a fővárosban autózva, igaz, hétvégi forgalomban elvolt 7-7,5 literrel. Odakint viszont korrekt szintre csökken az étvágya, autópályán 7 litert és egy-két decit kortyol, országúton haladva pedig valahol 5-6 liter közötti fogyasztással érdemes számolni.
És itt, tehát országúton még egész komfortosan el lehet mászkálni nyitott tetővel, de igazából már 70 km/órától kezd zavaróvá válni a menetszél. Na persze, ne kabriózzon az, akit zavar a huzat meg a szélzaj, ez tiszta sor. Ugyanakkor azt hiszem, hogy az MX-5-öt bátran tekinthetjük mércének a tekintetben, hogy mit nevezhetünk az élménnyel együtt járó menetszélnek. Abban fúj a szél rendesen, ahhoz kétség nem férhet. De nem így. Nem a huzat intenzitásában van különbség, hanem az irányában, ennek oka pedig alapvetően – természetesen – aerodinamikai. A Mininek viszonylag meredek a szélvédője, és távol is van a fejünktől. Helyzetéből adódóan pedig a rajta felvágódó, majd alábukó szél nem valahol a fejünk mögött csap le, mint sok más nyitott kocsiban, hanem jóval előrébb: nagyjából az arcunkba vág. Felhúzott, lehúzott ablakokkal, hátsó ülések fölé szerelt szélfogó hálóval (tartozék), mindenhogyan. Cserébe persze a legvalódibb tető nélküli élményt kapjuk. Teljes a szabadság érzés, annyira nagy felületen fedetlen az utastér. Piros lámpánál állva például kényelmesebb a fejünket a támlának döntve, a szélvédőkeret fölött figyelni a zöld jelzést, miközben pihentetjük a nyaki tartó izmokat. A középső tükörbe pillantgatni viszont félig haszontalan, ha nyitva van a tető, mert a hátul tonyosuló összehajtogatott ponyva akadályozza a hátratekintést.
A vászontető motorosan mozog (30 km/óráig), és nem csak teljesen nyitott illetve zárt állása van, hanem köztes állapot is létezik. Ha elkezdjük nyitni, akkor először csak a felső, vízszintes része kezd rolószerűen kihúzódni, a vázszerkezet pedig még a helyén marad. Így olyan, mintha egy teljes szélességű napfénytetőt nyitnánk ki a fejünk fölött. Ezt ráadásul bármilyen sebességnél megtehetjük, és a nyílás nagyságát is tág határok között szabályozhatjuk. Lehet csak egy kis rés, vagy akár egy 30 centis ablak. Az egyetlen gond az vele, hogy akármekkorára nyitjuk, így még nagyobb huzat éri a fejünket, mintha teljesen lenyitjuk a tetőt.
A futómű hangolása inkább a sportos felén helyezkedik el a sportos-komfortos tengelynek, de a kényelemre sem lehet panasz. Legfeljebb annyi, amennyit az alacsony oldalfalú abroncsok okoznak, na de hogy nézne ki ez a szépség kényelmesen ballonos gumikon? Hát jól nem, az biztos… Tempósan vett kanyarokban persze érezni, hogy a kasztni nem olyan merev, mint a zárt változatoké, de nyitott autók viszonylatában e tekintetben is jó a Mini Cabrio. Így is nagy élmény vele szerpentinezni, a John Cooper Works kormány átmérője sportosan kicsi, fogása kitűnő, a rajta lévő gombok elrendezése jó. Az áttételezés elég közvetlen, az útról érkező visszajelzések kicsit hiányosak, a mai elektromos szervók világában azonban ez cseppet sem szokatlan. Az első sportülések kényelme és oldaltartása remek. A hátrajutás a háromajtósok viszonylatában könnyűnek mondható, a hely pedig egészen korrekt, ami ott fogad minket. Egy ilyen rövidke kasztnihoz képest legalábbis az, de ettől még felnőtteknek hosszú távra nem ajánlanám. A gyerekeim viszont tökéletesen elfértek ott, és örültek, hogy kuckós helyük van. Őket a huzat sem zavarta, pedig jutott nekik is rendesen, de hát ilyen a kabriózás, és ha másol nem is, hátul minden nyitott autó huzatos – már ha le van nyitva a tető. Ha be van zárva, akkor pedig hangosabb, mint a zárt vagy keménytetős, azaz kupé-kabrió társaik. Ez törvényszerű. (Miniből is létezett keménytetős, mégpedig kétszemélyes változatban, de már tavaly év elején befejezte a pályafutását.)
A belsőépítészetet illetően ugyanazt kapjuk, mint a zárt Minikben. Egyedi, ötletes és jópofa dizájn, összetéveszthetetlen Mini hangulat. Az egyébként remek iDrive kezelőfelülete sajnos ugyanúgy nem esik kézre, mint a többiben, használható tároló alkalmatosságokból viszont az autó méretéhez képest sok van. A csomagtartó lenyitott tetővel 165, zárttal pedig 210 literes, ami kabriók között jónak számít. A lefelé nyíló ajtó alapállásban elég kicsi nyílást enged, de két kallantyú kioldásával felhajthatjuk a vászontető alsó részét, és így már egész korrekt a pakolhatóság. A hátsó ülések támlája előrebuktatható, ráadásul ezt a csomagtartóban lévő gombokkal intézhetjük. Szokatlan az ily mértékű parktikusság és kéz alá dolgozás a kabrióknál.
Természetesen asszisztens rendszerek is vannak, ráfutásra figyelmeztető és azt megakadályozni igyekvő vészfékező, gyalogosfelismerő, adaptív tempomat, tolatókamera, parkolóradar, esőérzékelős ablaktörlő is volt a kocsiban. Head up display ezúttal nem, de rendelhető, és cseppet sem felesleges, mert nagyon sok információt képes megjeleníteni.
Az alapár 6,9 millió a mi 136 lovas alap benzinesünkkel, de tesztautónk konfigurációja ennél jóval drágább, 10 millió körül állapodik meg a végösszeg. Rendben, a kabriózás nem olcsó mulatság, de ez egy kicsit talán sok egy ekkorka kabrióért. Persze a tudás is sok, a minőségre nem lehet panasz, ahogy a felszereltségre és a praktikumra sem, ráadásul még az alapmotor is meglehetősen harapós. De hadd ne soroljam, mit lehet még kapni 10 millióért – például BMW 2-es kabriót is, csak hogy házon belül maradjunk. Ja, a Mini méretében négyszemélyes kabriót persze alig találni a piacon, pláne nem ilyen profit, ezzel sem lehet vitatkozni. Az MX-5 olcsóbb, miközben olyat tud, amit más nem, de az egy roadster, tehát kétszemélyes.
A motorpaletta többi tagját illetően: van egy 115 és egy 170 lovas dízel, és bár a maga nemében remek darab mindkettő, egyiküket sem tartom idevalónak, ráadásul a gyengébbik 600 ezer, az erősebbik (Cooper SD) 2,1 milliós felárat jelent. A 192 lovas benzines Cooper S már sokkal vonzóbb, de az 1,3 millióval több, mint a tesztautónk, a 231 lovas JCW pedig 9,8 millióról indul. Az átlag feletti vezetési élményhez azonban a mi 1,5-ös alapmotorunk is elegendő, és egy kicsit szerényebb felszereltséggel 8,5-9 millióért hazavihető.
teszt és fotó: Bancsi Gábor
2016. október 2. 14:59